Próbák

Na, sziasztok! Itt lenne, a nem tudom hányadik fejezet! Kellemes olvasást és Komi, Pipa vagy valami! :)

Pusz:

Enough

„Az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne.”

„Az élet nem egyszerű. Sosem volt az, és a jövőben sem lesz, ezzel együtt kell élni.”

Másnap reggel kellőképpen nyúzottan ébredtem és pár pillanatig azt sem tudtam, hogy vagyok és legfőképpen, hogy mit keresek itt. Majd derengeni kezdett a tegnap este és az emlékekkel együtt megérkezett a fejfájás is. Pedig nem is ittam annyit. Felfigyelve a mocorgó alakra a látószögem csücskében, Davere pillantottam, majd mosolyra húzódott a szám. A következő pillanatban viszont, azon kaptam magam, hogy éhes vagyok, így megpróbáltam kikászálódni az ágyból lehetőleg csendben, de csak a takarót sikerült lehúznom az alvó fiúról.

-          Nora, ne értsd félre, de...menj a francba!

-          Bocsi, bocsi. – mentegetőztem, Dave nehezen kinyögött mondatára.

-          Mégis hová mész?

-          Készülődni?

-          Neked nem áll jól a visszakérdezés. – tiltakozott szorosan behunyt szemekkel.

-          Miért is nem? – hajoltam fölé, mire (még mindig csukott szemmel) nagyot nyelt egyet.

Nora ruhája

-          Mert... – kezdte, de nem vártam meg a mondata végét, hanem inkább elhallgatattam. Így pár percig nem nagyon foglalkoztunk mással. Pár perccel (na, jó úgy 10 perc múlva) kikerültem a szobából és a sajátom felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, majd a bőröndöm elé léptem és elgondolkodtam mit is csinálunk ma... Szerencsémre Moni most sem hazudtolta meg önmagát és kaptam egy cetlit még tegnap este a vacsora végén...sőt, mindenkinek kiadta, hogy mit kell csinálnia. Szóval énekpróba, yee. Mi az-az ülésrendpróba????? Az alvást elfogadom, ásítottam egy nagyot a gondolat közben. A táncpróba, hát, nem a legkellemesebb élményem lesz.

Végül egy egész visszafogott szett mellett döntöttem, angol zászlós pólóm és rövid farmer sortom mellé egy szívecskés fülbevalót, egy kék torna csukát és egy baglyos gyűrűt kaptam magamra, majd egy gyors fésülködés után a napszemüvegemet is a fejembe nyomtam. A telefonomat a hátsó zsebembe csúsztattam és már készen is álltam az indulásra. Az ajtóból még visszafordultam a cetliért, nehogy valami baj legyen belőle, hogy nincs nálam. Dave már a Tv-t nyomkodta mikor kiértem, de ezen már nem is csodálkoztam, nem tűnt annak a hű de sokat készülődöm srácnak.

-          Menjünk, mert éhen halok, és kikapunk, ha késünk. – közöltem, miközben belehuppantam az ölébe.

-          Hm, nekem jobb ötleteim vannak. – vette birtokba ajkaimat, de nem hagytam neki, hanem felálltam és őt is magammal húztam.

-          Gyere már! Nyugi túléled valahogyan ezt a napot!

-          Nem tudom, miről beszélsz, ezt a napot várom már évek óta. – viccelődött.

Egy gyors reggeli után, nagy nehezen megtaláltuk Anyáékat is és kocsiba szállva a holnapi esküvő színhelyére kecmeregtünk. Mikor odaértünk felpattantam a színpadra, mert Moni látszólag már ideges volt. Alig álltam be a mikrofon mögé, a zene már el is indult. Lehunyt szemmel éltem át az ismerős ütemeket. 

Mialatt énekeltem, Dora is megérkezett a színpadra és beállt a másik mikrofon mögé és egy tökéletes váltást hajtottunk végre, én pedig Dave kezébe kapaszkodva a tánctérre sétáltam és Anyáékkal együtt vártuk meg a dal végét (táncpróba hál istennek még nem volt). A többiek (Rió, Ben, Pete és Rob) közben folyamatosan pakoltak valamit. Erik pedig folyamatosan dumált valamiről, míg Moni is magyarázott valamit, így ők ketten egymást próbálták túl harsogni, mi meg tanácstalanul összenéztünk. Majd miután a kedélyek kicsit lenyugodtak, folytattuk a próbákat még vagy tízszer elénekeltük a számat, majd Moni közölte, hogy akkor folytassuk a tánccal. Yee, már vagy félórája táncikáltunk fel s alá a teremben, de volt jó oldala is mert Moni végre lenyugodott és békés arckifejezéssel Rob vállára hajtotta a fejét. Anyáék hasonlóan dülöngéltek, csak nálunk volt már megint probléma. Addig, míg a szülők itt voltak semmi baj nem volt, nevettünk, hogy Ben és Pete együtt táncol, meg ilyenek, de mikor elmentek mit tudom én hová, ahová mi nem kellettünk. Itt volt a pillanat, hogy Rió odajött hozzánk és lekért. A baj csak az volt, hogy Dave nem nagyon tervezett elengedni.

-          Dave, kérlek. Ne csináld. – suttogtam, de csak a fejét rázta. Rió ellenben megelégelte és a karomat megragadva maga felé próbált fordítani.

-          Nem érted? Nem akarom, hogy táncoljon veled!

-          És holnap mégis mit fogsz csinálni? Pórázra kötöd? – vágott vissza Rió.

-          Most, hogy így mondod nem is rossz ötlet! Még mindig jobb, mit hogy te hozzá érj!

-          Fiúk...! – kezdtem volna, de Dave csak a háta mögé tolt és tovább ordítoztak egymással. Elegem volt, el akartam rohanni, de nem ment.

-          Nora, hogy választhatod őt? Nem is ismered! Akármilyen őrült is lehet!

-          Rió...

-          Hogy lehetsz ilyen naiv? Csak kihasznál, nem érzed? Amint talál magának más játékot ejteni fog! Basszus, a testvéred lesz, Nora! Nem hiszem el, hogy ennyire...

-          Mondjad! Mi vagyok? Hülye? Naiv? Erik, ne kezd! Úgy csinálsz mintha nem lett volna esélyed! Nem éltél vele, sőt! Emlékszel még, hogy mi történt? Nem? Mert én igen! Élénken! Érdekes te ezeket mindig elfelejted! Szóval mi lenne, ha most már nem szólnál bele folyamatosan az életembe? Ne is válaszolj! Úgy se bírod ki szóval... mert nem vagy képes elviselni, hogy hülye voltál és elszúrtad! – fejeztem be végül csendesen.

-          Nora! – csattant bele a hirtelen csendbe Anya hangja. – hogy beszélhetsz, így vele? Mi ez a viselkedés? Azonnal kérj bocsánatot!

-          Nem! Emlékszel még a múlt nyárra? Mikor annyira le voltam törve? Hazudtam, nem Ethan miatt volt! Hanem miatta! – mutattam sírva az előttem álló fiúra (Rió). – Hogy mondjam... múlt nyáron közelebb kerültünk egymáshoz, de egy nap beállított egy szőke cicababával és boldogan újságolta, hogy egy egyetemre fognak menni. Én meg voltam a pofára ejtett barátnő jelölt. Hát, köszönöm szépen jól esett! És tudod mit Anya? Igazad van! Sajnálom, Erik, hogy olyan hülye és naiv voltam, hogy hittem neked!

-          Nem érted? Hát ennyire vak voltál? Még nem esett le? Az egész azért volt, hogy lássam, hogy reagálsz! Hogy mennyire... – emelte meg a hangját már ő is. A könnyeimet nem bírtam tovább visszatartani és szép csendesen folydogáltak lefelé az arcomon. Dave felém nyúlt, de ellöktem a kezét. Nem érdekelt, nem érdekelt már semmi!!

-          Anya, menjünk! Kérlek!

-          Nem lehet, még az üléspró... – kezdte volna Moni, de Anya közbe vágott.

-          Rendben, megyünk. Dave, John, gyertek!

Csendben, elhaladtam Rió és a másik három fiú mellett, intettem egyet Robnak és megeresztettem egy mosolyt Dora felé, de nem viszonozta. Szegény szerintem most sokkot kapott, neki sem mondtam el ezt az egészet, pedig eddig mindig mindent elmondtam neki. Egy szó nélkül szálltunk be az autóba és már majdnem el is indultunk, mikor Dora kirontott az ajtón és feltépte a kocsiajtót és bevágta magát mellé, egy szó nélkül szintén. Kellemes út lesz, sóhajtottam és megpróbáltam úgy kinézni az ablakon, hogy ne kelljen látnom az arcát. Nehéz volt. Na, szóval egy igen kínos, és csendes út után, megérkeztünk és kimásztunk és most egy külön piros pont Davenek, hogy kisegített a kocsiból és nem pedig rám vágta az ajtót, mert úgy éreztem, hogy azt érdemlem. Hálásan rá mosolyogtam és Dorát követve bementem az épületbe. Az általam követett lány, rögtön a bárt kereste tekintetével és el is indult arra, hátra néztem, senki nem jött utánunk, Anya és John éppen beszélgettek valamiről, Dave pedig engem nézett töprengő tekintettel.

-          Miért nem mondtad? – vágott bele a közepébe barátnőm. Sóhajtottam, régen rengeteg indokot állítottam fel, hogy miért nem, aztán ezek valahogyan mára elhaltak.

-          Mert a bátyád. – kapaszkodtam az utolsó lehetőségembe.

-          Ilyenkor tudod, mennyire érdekel? Nora, olyan vagy számomra, mint a testvérem, és nem, nem fogom hagyni, hogy bántson. Mit csinált?

-          Csak pár kávé volt, meg séták, ilyen szar dolgok, amiktől tudod, tudjátok, hogy elgyengülök. De már régen volt, - ráztam meg a fejem, kínosan mosolyogva. – már túl vagyok rajta.

-          Azt láttam, hogy hogyan is történt, és nem ez nem normális dolog. Egyébként én tényleg bevettem azt, hogy Ethan miatt van az egész.

-          Nem... – nevettem fel, erőtlenül. – Ethan csak egy haver volt, aki segített és elviselte, hogy leordítod a fejét, mikor meglátod.

-          De...várj, ugye nem? Tudod. – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-          Nem dehogyis, csak bejutattam a csapatba, ha már olyan helyzetben voltam. Éljen a suli újság!

-          És Chris? – folytatta a faggatózást kegyetlenül a szőkeség.

-          Ööö, már bonyolultabb.

-          Nora!

-          Részeg voltam! Na, jó nem annyira. Ő meg nyomult és mikor megkérdezte, hogy lennék e a barátnője, akkor...hát, meghatódtam. – nyögtem ki a világ talán leghülyébb mondatát.

-          Szóval, mindezekért a bátyám a felelős? Kellemes beszélgetésnek nézünk elébe. – állt fel a székről.

-          Dora, – kaptam a karja után. – azért hallgasd meg őt is.

Egy barát mindig ott van a bajban - és sosem jön azzal, hogy "én megmondtam előre!"

-          Az. – legyintett egyet rám és már ki is masírozott az ajtón.

A délután többi része eseménytelenül telt, csak bámultam ki a fejemből, szörföltem a tv csatornák között és nyálas romantikus filmeket néztem és döglöttem az ágyon (nem erre nincs jobb szó, tényleg, igazán csak feküdtem és szerintem még a megmozdulásaim is csak minimálisak voltak). Együtt vacsoráztam Anyáékkal, beszélgettem vele erről az Erik dologról (leteremtett, hogy nem mondtam meg neki az igazat, hát könyörgöm, ciki volt) és visszatérve a szobámba úgy döntöttem, hogy korán lefekszem. De a sors közbe szólt és én nem bírtam elaludni, mázlista nap volt az biztos. Így az alvás helyett sétálni mentem a szállóban és valahogyan (a sok bolyongás közepette) egy bowling pályánál kötöttem ki, ahol csudák csudájára kik játszottak? Na, kiket? Kik játszottak békésen miközben én halálra untam magam? Hát, nem az elvilegi barátom vagy micsodám Dave és a drága cicababája? Ott röhögcséltek meg tanítgatták egymást. Igen, ma már sokadjára kaptam egy pofont és már nagyon untam.

Hirtelen fordulatommal levertem egy vázát a mellettem álló asztalkáról, ami ahhoz képest, hogy milyen kicsi volt, hatalmas puffanással landolt a szőnyegen, nem kis zajjal. Szóval egy szállodai emberke rögtön a segítségemre sietett a pályáról és természetesen Davék is felfigyeltek rám. Remek. Beth csak egy fájdalmas grimaszt vágott, viszont Dave – mint szinte mindig – elvigyorodott és intett, hogy menjek be. De én csak a fejemet ráztam és hátrálni kezdtem. Dave ennek ellenére utánam „szaladt” és a derekamat elkapva a terembe vezetett.

-          Tudsz játszani?

-          Nem, és nem is terveztem, hogy megtanulok.

-          Kár, akkor majd segítek neked, és együtt leszünk. – vigyorgott le rám és egy apró puszit is nyomott a fejemre.

-          De... nem, már játszunk. – sziszegte Beth, és legnagyobb megrökönyödésemre egyet értettem vele és kaptam az indok után.

-          Igen, már játszotok. Hagyjuk inkább. Úgyis fáradt vagyok.

-          És ezért mászkálsz a folyosón? – vonta fel a szemöldökét Dave.

-          Alvajáró vagyok. – vágtam rá ártatlan képpel.

-          Na, ne szórakozz velem. Gyere, segítek. – terelgetett a pálya felé, majd hosszas mérlegelés után a kezembe nyomott egy golyót, szép piros színe volt és kb. ennyit tudtam róla megállapítani.

-          Ez nehéz. – közöltem mikor elengedte a kezemet. Dave lazán felnevetett, Beth meg csak lenézően horkantott egyet.

-          Nyugi, ez normális. Figyelj, próbáld meg ez a pózt felvenni, rendben? – mutogatott össze-vissza, majd mikor úgy-ahogy utánoztam, átkarolva igazgatott, majd végig simítva a karomon megragadta a kezemet és lassú mozdulatokkal lóbálni kezdte, és egy gurította/dobta a golyóbist. Lemondóan ráztam a fejemet, mikor a piros „labdám” az egyik oldalsávba kigurulva egy bábút sem érintett. Dave vigasztalóan átkarolt, és Beth tarolása után kaptam egy hosszabb puszit is.

         Az este további része is körülbelül így zajlott le, egészen addig, míg szegény szállodás fiú, nem mert szólni, hogy már egy órája zárva vannak. Nevetve távoztunk a helységből és Dave megígérte, hogy még majd javítunk a tehetségemen. Beth, hát szegénynek már nagyon elege volt belőlünk, közös játékunk ugyanis addig a szintig felfejlődött, hogy egyszer (!) sikerült legyőznünk. Hamar le is szakadt rólunk, mert a hallban talált valaki ismerőst és azt letámadva mi (én) megmenekültünk. Mikor nagy nehezen felértünk (oké, nem voltam hajlandó Bethtel és a manusával egy liftben utazni így lépcsőztünk, de kell az a kis mozgás nem?) csak röviden elbúcsúztunk egymástól (áh, csak röpke negyedórás csókcsatát jelentett a kanapén) és bedőlve az ágyikómba hamar el is aludtam.