Segítsetek címet találni :)

03.01-03.02

Ténykedéseim nyomai az asztalomon hevernek. Tépett, szakadt könyvtári könyvem összecelluxozva mutogatja magát, hogy végre olvassam is ne csak dobáljam. A celluxot és az ollót az asztalon hagyom, a rengeteg papírdarab, ceruza és toll között szinte fel se tűnnek. Sóhajtva nézek körbe apró szobámban, majd lekapcsolom a kis lámpát, megragadom és ugyanazon lendülettel az ágyra vágom szerencsétlen könyvet. A hifin megnövelem a hangerőt és a Sum 41 tovább visítja a nyálas dalszöveget.

A laptopom fényesen világít a sötét szobában, a Facebook kong az ürességtől, hiszen szombat van. Mindenki Menőcsávó buliján csápol. Lecsapom a gép tetejét és felnyomom az olvasó lámpám fényét az ágy felett. Végre kinyitom a könyvet és a betűk közé vetem magam.

Anyám hajnali 3 felé töri rám az ajtót, ordítozik egy sort, majd kitépi a fülemből a zenét és folytatja a sakál üvöltés imitálását. Apám be se néz a szobámba, csak bekapcsolja a TV-t és a hírcsatorna bámulásába kezd. Nagyokat pislogok, próbálok az apró betűk után anyámra fókuszálni.

Alig tíz perc szakadatlan mutogatás és hegyi beszéd után, anyám kimegy és sértetten becsapja az ajtót maga mögött. Ránézek az órámra, fél 4. Úgy döntök, erre a kis időre, már nem fekszem le aludni, hanem újra felcsapom a könyvfedelét és végig pörgetem a lapjait a könyvjelzőm után kutatva. Fintorogva lépek be újfent Anna Gavalda világába.

Az ébresztő órámat hamarabb észreveszem, minthogy Bon Jovi énekelni kezdene, így a „Have a nice day” helyett a TV bemondó emberke hangjára kászálódom ki az ágyból. Lassan készülődöm a már megszokott sorrendet betartva, felveszem a futóruhám, összekötöm a hajam (már ami maradt belőle), majd kilépve a szobámból csendesen belebújok a cipőmbe, elfordítom a kulcsot a bejárati ajtó zárjában és kilépek a (már) márciusi hidegbe.

Adam Lambert a zenével menekül, én a zenével és a futással. Ritmusra kapkodom a lábaimat, igaz most nem sietek sehová. Végre egyszer ráérek. Az erdő is csak most kezd éledezni, néha számváltások között hallom, ahogy a már visszatért madarak lágy trillába fognak. Mivel gödörben dús (anyám, ezek a szavak) földúton futok, a lábam elé figyelek, ilyenkor úgyis egyedül vagyok. A hobbifutók – mint amilyen én is vagyok – csak később szoktak kibújni a meleg takaró alól. Megborzongok, majd teljes erőből belefutok valamibe. Vagy az állagából ítélve inkább valakibe. Nem esünk el, mint egy nyálas romantikus filmben, kölcsönösen megtartjuk egymást. Hirtelen mozdulattal a fejemhez kapok, a belenyilalló fájdalom miatt.

-          Au. – reagálom le, majd ráfókuszálok az előttem álló alakra. Ez nem lehet. Képtelenség. Neki másnaposan kávét kéne kortyolgatnia.

-          Szia. – néz le rám. – Nem jöttél tegnap. Anyud nem engedett el? – grimaszol, elhúzza a száját, majd meglengeti az arcom előtt a tenyerét.

-          Hahó! Ébren vagy? – röhög ki. Felocsúdok, majd egy laza mosolyt eresztek meg és meglökdösöm kicsit.

-          Hát, tudod, hogy megy ez. Egy rossz jegy és vége.

-          I see. Azért, sajnálom, hogy nem jött össze.

-          Ja, én is. Majd legközelebb. – veregetem meg a vállát, majd lassan tovább haladnék, ha Menőcsávó nem húzna vissza.

-          Mennyid van még? – mosolyog, majd a sportórájára néz.

-          Nem tudom. – rápillantok én is az órájára. 6 óra. Már vagy egy órája kint vagyok. – Uh, lassan végzek. Családi ebéd, meg Maya.

-          Áh, Maya... tegnap volt ő is. Elég jól elvolt. – villant meg egy kaján vigyort és tudatlan sétába kezdünk az erdőből kifelé.

-          Mit művelt? Még nem mesélt. – érdeklődöm, mire Menőcsávó részletesen ecsetelni kezdi a tegnapi napját (nem mintha ezt kérdeztem volna).

Jó két órával később cipő nélkül lépek be a lakásba, majd pár pillanatnyi fülelés után bevágom magam mögött az ajtót. Anyám elejt valamit a konyhában, apám meg csak felhangosítja a TV-t. Sóhajtok és a fürdőszobába vánszorgok, hogy képes legyek túlélni a napot.

03.05

Szitkozódva baktatok a hirtelenjében leesett 10 centis hóban. A csizmám beázik, a kabátomon átfúj a jeges szél. Fázósan topogok a buszmegállóban, valami borzalom visít a fülembe, zenének álcázva magát, hogy kénytelen vagyok kitépni a fülemből a fülest. Kipirosodott hüvelykujjammal nyomkodom a telefon képernyőjét valami hallgathatóbb zenét keresve, persze Murpy-ként a busz is ezt a pillanatot választja, hogy begördüljön elém. Fellépek a magas lépcsőfokokon és levágódom az első szabad ülésre. Letépem a sapkát a fejemről, amitől úgy érzem a hajam égnek áll, ezért ujjaimmal átfésülöm a tincseimet.

Két megállóval később Maya huppan le mellém és gyors sztorizásba kezd a tegnap esti filmről, amit nézett. A suli előtt megpillantjuk Menőcsávót, aki egy szál pulcsiban, kesztyűben és sálban hógolyóval dobálja a.... a akárkiket.

Leszállva a buszról felénk is repül pár, de gyorsan tovább állunk és a mögöttünk leszálló végzős fiú kapja, mind a két hógolyót. Menőcsávó riadt arcot vág, majd sietős léptekkel (mit szépítem, egy gepárdot is megszégyenített volna azzal a tempóval, amivel elsprintelt.

Nevetve és viccelődve lépünk be a kétszárnyú ajtón, és vegyülünk el a többi diák között. A termünkben a szokásos káosz uralkodik, néha szinte hihetetlen mire képes 20 teenagers, ha „bezárják” őket.

Letelepszünk egymás mögé az ablak melletti padsorban, majd röhögve nézzük végig, ahogy a végzős srác (még több hóval megrakodva) bekergeti az osztályba Menőcsávót, aki továbbra is gepárd sebességgel közlekedik, felrúgva a táskámat, papírokat, füzeteket verve le, végül pedig egy padot felborítva távozik a folyosó irányába. Pár pillanatig mindenki döbbent csendben ül/áll, viszont pár másodperccel később mértani pontossággal egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

03.14

Mérgesen huppanok le a székemre, még a füzetemet is lecsapom az asztalomra.

-          Talán valami problémája van kisasszony? – vonja fel a szemöldökét a tanár.

-          Ugyan, mi is lehetne? – hangom szinte csöpög a belesűrített gúnytól, de vagy észre sem vehető vagy a tanár nem vesz róla tudomást.

-          Én is így gondoltam. – bólint, majd a tábla felé fordulva tovább magyarázza a mai témát.

Tovább fújtatok, de Kalmár nem reagál. Csapkodva, hirtelen mozdulatokkal folytatom a vázlatírást, de írásom szinte olvashatatlanná folyik össze. Pár perc után simán csak lecsapom a tollamat és hátra dőlök a székemen.

-          Valami gond van? Nehéz a toll? Megsérült a keze? Segítségre van szüksége? Lemaradt talán? – áll meg felettem végül vészjósló tekintettel a nem-kis-darab ürge.

-          Nincs semmi gond.

-          Akkor miért nem írja a vázlatát, ha szabad érdeklődnöm? – csak vállat vonok, ami tudom, hogy csak jobban felidegesíti az illemmániás tanárt.

-          Most azonnal felállsz és letakarodsz az igazgatóhoz. – megvető mosolyra húzom a számsarkát, lassan felállok és Maya rosszalló fejcsóválásától kísérve kisétálok a teremből.

-          Na, most, hogy duli-fuli kisasszony távozott köreinkből, térjünk vissza... – itt olyan erővel vágom be az ajtót, hogy a vakolat hópelyhekként potyog le a földre.

Elégedett vigyorral indulok el Pista bához, de még a lépcsőházhoz sem érek el, mikor kivágódik az ajtónk és Kalmár indul el felém, olyan vörös fejjel, hogy a folyosó tégla borítása elszégyellhetné magát. Nagy dérrel-dúrral pattog be elém, majd, mint valami gőzmozdony magával ragad és az igazgatóival ellentétes irányba kezd el vonszolni. Közben folyamatosan magyaráz és gesztikulál a szabad kezével. Néha-néha elkapom egy-egy elmotyogott szavát.

-          Elkényeztetett...szemtelenség...illemtudás...Hol a francban van ez a rohadt iroda? - ordítja el magát végül a suli másik felénél lévő tornateremnél, szó nélkül bökök a hátam mögé és jól szórakozom a már ellilulni készülő arcszínén.

03.14

-          Szóval mi történt?

-          Beszélget órán, nem jegyzetel, neki áll feljebb, ha órai munkára egyest adok neki és még az ajtót is csapkodja. – hadarja el egy szuszra a még mindig nem-természetes-színű Kalmár. Felhorkantok, mire Pista bá rám kapja a tekintetét.

-          Valami hozzáfűzni valód van? – felvonja a szemöldökét és egy aprót int felém az állával.

-          Maya lemaradt a diktálásban, így segítettem neki. Sajnálom, hogy zavartam az órát. Ezért nem tudtam leírni az utána következő mondatot. Az egyest pedig igazságtalanságnak érzem, mert azért kaptam, mivel segítettem valakinek. Az ajtót meg a huzat csapta be. – elégedetten fejezem be a monológomat. Kalmár levegő után kapkod (az arcszíne zavarba ejtően gyors változásokon megy keresztül) már füzet fehér képpel. Pista bá meg kérdőn pillantgat kettőnk között.

-          Tehát? Feri? – Kalmár még jobban lesápad, már tudja, hogy én nyertem ezt a csatát (is). – Elmehetsz. – néz rám. Bólintok és egy viszláttal távozom a helységből a lehető legóvatosabban csukva be az ajtót magam mögött. Kuncogva sétálok végig a még kihalt folyosókon az osztályig.

03.14

-          Nem hiszem el, hogy rám kented! – röhög Maya, miután elregélem nekik mi történt. A folyosón ülünk egy ablakpárkányon, Menőcsávó velünk szemben áll és értetlenül ráncolja a szemöldökét.

-          Szóval Pista bá megint megszívatta Kalmárt miattad... Élmény lesz a következő fizika óra. – neveti el a végét és a fejét veri a falba mellettünk, mire mi sem bírjuk ki nevetés nélkül.

03.14

                Hazaérve hümmögve veszem tudomásul, hogy anyáék még nincsenek itthon. Lerúgom a cipőmet, majd zokniban a hűtőhöz vánszorgok, hogy valami kaját keressek magamnak. Egy joghurttal vágok neki az útnak a szobám felé, ahol első utam a hifihez vezet a csend megtörése végett. Automatikus mozdulattal nyitom fel a laptopot, majd lehuppanok a székemre és majszolni kezdem az ebédemet.

Órákkal később már alig látok ki a sok papír alól, ami lassan belepi az asztalomat. Jelentkezési lapok, versenyfelhívások, versek és apró kis jegyzetek borítják már a klaviatúrámat is. Megdörzsölöm fáradt szememet a szemüveg alatt, a kontaklencsét már rég kiszedtem, mert elegem volt belőle. A szüleim még mindig nem voltak itthon, nem is nagyon hiányoztak, el vagyok egyedül.

A Facebook ma már ezerrel pörög, mindenki posztol, likeol és üzenget a másiknak. Becsapom a töri füzetemet, ma már úgyse fogok fel belőle semmit. Gyors mozdulatokkal összébb rendezem a cetliket az asztalon és köszönés nélkül csukom le a laptopot. Megvizsgálom a könyvtári könyvet és elégedetten veszem tudomásul, hogy a remek cellux tudományom még egyben tartja. Szórakozottan süppedek bele a babzsák fotelembe és nyitom fel a könyvet a vége felé. Már csak pár oldal.

05.22.

Gyűlölöm a tömeget. A tömeget, nem az embereket. Maya előttem pattog, szorítja legújabb francia barátja kezét és húzza a Tükörlabirintus felé, míg Menőcsávó boldogan szorítja az én kezemet. Rámosolygok, mire átveti a karját a vállamon és magához húz. Hirtelen Maya, a tömeg és a rengeteg játék zaja elhalkul és már az sem érdekel, hogy lökdösnek és a lábamra lépnek. Halk hangon beszélgetünk, Maya viszont bepattan elénk és hadarni kezd az anyanyelvén, mi pedig nagyban koncentrálunk, hogy megértsük a körülbelül 8 szó/másodperc hadar, angolul. Menőcsávó vigyorogva bólint, mire Maya franciául is eldarálja a srácnak is a tervét, én pedig menekülő utat keresek.

Később, vattacukrot majszolva haladunk a végzetem felé, idegesen birizgálom a neon színű szalagot a csuklómon és próbálok nem felfelé nézelődni. Automatikusan lassítok, ahogy egyre közelebb kerülünk a visító, gyorsan száguldozó játékhoz. Menőcsávó bátorítóan meglöki a vállamat, Maya extra izgatott lesz, mikor a kordonhoz közelítünk. Mindketten húzni kezdenek, mikor megtorpanok és megmakacsolom magamat. Menőcsávó int Mayának, hogy menjenek tovább, majd ő megoldja. Szembe áll velem, homlokát az enyémnek támasztja, kezével nyugtatóan simítja végig a kezemet, arcomat.

-          Mi a baj? – suttogja, derekamnál fogva közelebb von magához. Én pedig befészkelem magam az ölelésébe.

-          Félek. – vallom be, még magamnak is nehezen.

-          Nem kell. Veled leszünk. Biztonságos. – fújtatok, tisztán látszik, hogy nem bízom a gyorsan és magasan száguldó gépezetben.

-          Figyelsz? Jó. Felpakoljuk a két külföldi csemetét, te pedig eszel velem egy fagyit, okés? – mosolyogva magához húz, apró csókot nyom a számra, én fancsali képpel – hogy így elrontom az ő szórakozását – bólintok.

05.22.

-          Sajnálom, hogy...elrontottam a szórakozásodat. – még mindig fancsali képpel ejtem ki ezeket a szavakat, pedig már a jégkrémet majszolgatjuk, és egyáltalán nem tűnik mérgesnek. Elmosolyodik, átkarolja a vállam és közelebb von magához.

-          Ugyan... azért jöttem, hogy veled legyek, nem pedig, hogy itt lent unatkozz várakozás közben. Most? Hova üljünk fel? Óriáskerék? – válaszra sem várva húzni kezd az említett építmény felé, míg a másik kezével sms-t kezd el írni, gondolom Mayának.

05.29.

                Hulla fáradtan esem be a bejárati ajtón, majd megállítva a zenét fülelni kezdek bármi nesz után, ami azt jelentené, hogy a szüleim itthon tartózkodnak. Síri csend. Vállat vonok, újra indítom a zenét, immár fülhallgató nélkül és táncikálva indulok valami vacsora után kutatni. A cipőm félúton csak úgy lerúgom, nem érdekel, hogy apa ideges lesz miatta. A sötét konyhában kitapogatom a hűtőt, majd egy hatalmasat sikítok, mikor egy légző lényt tapintok ki a zúgó hűtőmasina előtt.

-          Apa?! Mit csinálsz itt a sötétben? – végig mérem és elhűlve fűzöm hozzá: - Alsógatyában!

-          Kicsim... mit keresel itthon? Azt hittem Mayánál alszol. – zavarban van. Ideges.

-          Anya? – kiáltok a hálójuk felé, de semmi válasz. – Hol van anya? – hangom gyanakvóba vált át, majd válaszra sem várva, kitrappolok a konyhából. Apám ordít utánam, de nem foglakozom vele, hanem célirányosan a hálószoba felé lövök ki.

06.18.

                A súlyos ajtó hangosan dördül, mire az egész terem némaságba burkolódzik. Anyám katonai tartással ül a kényelmetlen fapadban, apám új barátnője hangosan csattogtatja a rágóját. Idegesen dobolok a körmeimmel (melyek csak apám idegesítésére brutál-zöldre vannak kifestve), apám pedig felsőbbrendű pillantásokat küldözget minden és mindenki felé. Nem bírom ki, hangosan horkantok, mikor tekintete felém villan. Már tudom az egész menetet kívülről: anyám kiabál, apám kiabál, anya bőg, apám röhög, majd ez egész ügyet elnapolják. Elfekszem a padon és fél kézzel lázas üzengetésbe kezdek Mayával és Menőcsávóval.

10.30.

-          El se hiszem, hogy végre vége van. – Anya hosszú hónapok után újra mosolyog. Sőt, vidáman felnevet a hisztiző, rágós ribanc láttán. Én nem nevetek, komolyan lépkedem lefelé a lépcsőn, a szorító érzés a gyomromban még mindig gyötör. Kifejezéstelen arccal nézem, ahogy apám ordítozik a vörös hajú rágós macával.

Maya visítva kapkodja felfelé a lépcsőn a lábait, sietségében majdnem orra bukik. Csendesen viszonzom heves ölelését. Anya lázas mesélésbe kezd Maya és Pierre kérésére, én inkább ebből kimaradok, és az utcát kémlelem. Itt kell lennie. Azt mondta itt lesz.

Egy pontra meredve dübörgök le a lépcsőkön, nem foglalkozom sem Anya, sem Maya kiabálásával.

Alig tudom lefékezni magam, kis híján belé csapódom, de ő még ezzel sem foglalkozik. Inkább magához húz és szoros ölelésbe zár. Az ismerős illat hatására, és az elmúlt hónapok szorongása után, most elemi erővel tör rám a zokogás, nem tudok és nem is akarok már küzdeni ellene.

-         Vége van.

Ööö :)

Uh, de rég jártam itt... Kezdjük talán azzal, hogy nagyon élvezetes nyarat kívánok nektek! :) Már ha..van itt valaki. :)
Nem tudom, hogy érdekel e valakit, de egy picit újra írom a storyt. :) Mert pár barátom rá mutatott, hogy ez a "megismerlekésakövetkezőnapmárszerelmesvagyokbeléd"- elv nem nagyon működik. Szóval :D A lényeg az lenne, hogy Dave és Nora ismerik egymást, régebbről. És Dave családja...hát nem konkrétan maffiózók, hanem nagyon sikeres vállalkozók :) ezt még nem nagyon találtam ki. :) Ja, igen :) (Na ez szép :D Nyelvtan 5ös) és az esküvő sem egy hetes, hanem csak pár nap, míg megvannak az előkészületek, maga az esküvő és plusz egy nap, hogy kipihenjék magukat szereplőim. :) Tehát, most azon ügyködöm, hogy valahogyan ezeket beleszőjem a storyba és még értelmes is legyen. :) Meglátom, hogy sikerül és utána kijavítom a dolgokat és remélhetőleg folytatom a történetet is. :)
Puszi:
Enough

Próbák

Na, sziasztok! Itt lenne, a nem tudom hányadik fejezet! Kellemes olvasást és Komi, Pipa vagy valami! :)

Pusz:

Enough

„Az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne.”

„Az élet nem egyszerű. Sosem volt az, és a jövőben sem lesz, ezzel együtt kell élni.”

Másnap reggel kellőképpen nyúzottan ébredtem és pár pillanatig azt sem tudtam, hogy vagyok és legfőképpen, hogy mit keresek itt. Majd derengeni kezdett a tegnap este és az emlékekkel együtt megérkezett a fejfájás is. Pedig nem is ittam annyit. Felfigyelve a mocorgó alakra a látószögem csücskében, Davere pillantottam, majd mosolyra húzódott a szám. A következő pillanatban viszont, azon kaptam magam, hogy éhes vagyok, így megpróbáltam kikászálódni az ágyból lehetőleg csendben, de csak a takarót sikerült lehúznom az alvó fiúról.

-          Nora, ne értsd félre, de...menj a francba!

-          Bocsi, bocsi. – mentegetőztem, Dave nehezen kinyögött mondatára.

-          Mégis hová mész?

-          Készülődni?

-          Neked nem áll jól a visszakérdezés. – tiltakozott szorosan behunyt szemekkel.

-          Miért is nem? – hajoltam fölé, mire (még mindig csukott szemmel) nagyot nyelt egyet.

Nora ruhája

-          Mert... – kezdte, de nem vártam meg a mondata végét, hanem inkább elhallgatattam. Így pár percig nem nagyon foglalkoztunk mással. Pár perccel (na, jó úgy 10 perc múlva) kikerültem a szobából és a sajátom felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, majd a bőröndöm elé léptem és elgondolkodtam mit is csinálunk ma... Szerencsémre Moni most sem hazudtolta meg önmagát és kaptam egy cetlit még tegnap este a vacsora végén...sőt, mindenkinek kiadta, hogy mit kell csinálnia. Szóval énekpróba, yee. Mi az-az ülésrendpróba????? Az alvást elfogadom, ásítottam egy nagyot a gondolat közben. A táncpróba, hát, nem a legkellemesebb élményem lesz.

Végül egy egész visszafogott szett mellett döntöttem, angol zászlós pólóm és rövid farmer sortom mellé egy szívecskés fülbevalót, egy kék torna csukát és egy baglyos gyűrűt kaptam magamra, majd egy gyors fésülködés után a napszemüvegemet is a fejembe nyomtam. A telefonomat a hátsó zsebembe csúsztattam és már készen is álltam az indulásra. Az ajtóból még visszafordultam a cetliért, nehogy valami baj legyen belőle, hogy nincs nálam. Dave már a Tv-t nyomkodta mikor kiértem, de ezen már nem is csodálkoztam, nem tűnt annak a hű de sokat készülődöm srácnak.

-          Menjünk, mert éhen halok, és kikapunk, ha késünk. – közöltem, miközben belehuppantam az ölébe.

-          Hm, nekem jobb ötleteim vannak. – vette birtokba ajkaimat, de nem hagytam neki, hanem felálltam és őt is magammal húztam.

-          Gyere már! Nyugi túléled valahogyan ezt a napot!

-          Nem tudom, miről beszélsz, ezt a napot várom már évek óta. – viccelődött.

Egy gyors reggeli után, nagy nehezen megtaláltuk Anyáékat is és kocsiba szállva a holnapi esküvő színhelyére kecmeregtünk. Mikor odaértünk felpattantam a színpadra, mert Moni látszólag már ideges volt. Alig álltam be a mikrofon mögé, a zene már el is indult. Lehunyt szemmel éltem át az ismerős ütemeket. 

Mialatt énekeltem, Dora is megérkezett a színpadra és beállt a másik mikrofon mögé és egy tökéletes váltást hajtottunk végre, én pedig Dave kezébe kapaszkodva a tánctérre sétáltam és Anyáékkal együtt vártuk meg a dal végét (táncpróba hál istennek még nem volt). A többiek (Rió, Ben, Pete és Rob) közben folyamatosan pakoltak valamit. Erik pedig folyamatosan dumált valamiről, míg Moni is magyarázott valamit, így ők ketten egymást próbálták túl harsogni, mi meg tanácstalanul összenéztünk. Majd miután a kedélyek kicsit lenyugodtak, folytattuk a próbákat még vagy tízszer elénekeltük a számat, majd Moni közölte, hogy akkor folytassuk a tánccal. Yee, már vagy félórája táncikáltunk fel s alá a teremben, de volt jó oldala is mert Moni végre lenyugodott és békés arckifejezéssel Rob vállára hajtotta a fejét. Anyáék hasonlóan dülöngéltek, csak nálunk volt már megint probléma. Addig, míg a szülők itt voltak semmi baj nem volt, nevettünk, hogy Ben és Pete együtt táncol, meg ilyenek, de mikor elmentek mit tudom én hová, ahová mi nem kellettünk. Itt volt a pillanat, hogy Rió odajött hozzánk és lekért. A baj csak az volt, hogy Dave nem nagyon tervezett elengedni.

-          Dave, kérlek. Ne csináld. – suttogtam, de csak a fejét rázta. Rió ellenben megelégelte és a karomat megragadva maga felé próbált fordítani.

-          Nem érted? Nem akarom, hogy táncoljon veled!

-          És holnap mégis mit fogsz csinálni? Pórázra kötöd? – vágott vissza Rió.

-          Most, hogy így mondod nem is rossz ötlet! Még mindig jobb, mit hogy te hozzá érj!

-          Fiúk...! – kezdtem volna, de Dave csak a háta mögé tolt és tovább ordítoztak egymással. Elegem volt, el akartam rohanni, de nem ment.

-          Nora, hogy választhatod őt? Nem is ismered! Akármilyen őrült is lehet!

-          Rió...

-          Hogy lehetsz ilyen naiv? Csak kihasznál, nem érzed? Amint talál magának más játékot ejteni fog! Basszus, a testvéred lesz, Nora! Nem hiszem el, hogy ennyire...

-          Mondjad! Mi vagyok? Hülye? Naiv? Erik, ne kezd! Úgy csinálsz mintha nem lett volna esélyed! Nem éltél vele, sőt! Emlékszel még, hogy mi történt? Nem? Mert én igen! Élénken! Érdekes te ezeket mindig elfelejted! Szóval mi lenne, ha most már nem szólnál bele folyamatosan az életembe? Ne is válaszolj! Úgy se bírod ki szóval... mert nem vagy képes elviselni, hogy hülye voltál és elszúrtad! – fejeztem be végül csendesen.

-          Nora! – csattant bele a hirtelen csendbe Anya hangja. – hogy beszélhetsz, így vele? Mi ez a viselkedés? Azonnal kérj bocsánatot!

-          Nem! Emlékszel még a múlt nyárra? Mikor annyira le voltam törve? Hazudtam, nem Ethan miatt volt! Hanem miatta! – mutattam sírva az előttem álló fiúra (Rió). – Hogy mondjam... múlt nyáron közelebb kerültünk egymáshoz, de egy nap beállított egy szőke cicababával és boldogan újságolta, hogy egy egyetemre fognak menni. Én meg voltam a pofára ejtett barátnő jelölt. Hát, köszönöm szépen jól esett! És tudod mit Anya? Igazad van! Sajnálom, Erik, hogy olyan hülye és naiv voltam, hogy hittem neked!

-          Nem érted? Hát ennyire vak voltál? Még nem esett le? Az egész azért volt, hogy lássam, hogy reagálsz! Hogy mennyire... – emelte meg a hangját már ő is. A könnyeimet nem bírtam tovább visszatartani és szép csendesen folydogáltak lefelé az arcomon. Dave felém nyúlt, de ellöktem a kezét. Nem érdekelt, nem érdekelt már semmi!!

-          Anya, menjünk! Kérlek!

-          Nem lehet, még az üléspró... – kezdte volna Moni, de Anya közbe vágott.

-          Rendben, megyünk. Dave, John, gyertek!

Csendben, elhaladtam Rió és a másik három fiú mellett, intettem egyet Robnak és megeresztettem egy mosolyt Dora felé, de nem viszonozta. Szegény szerintem most sokkot kapott, neki sem mondtam el ezt az egészet, pedig eddig mindig mindent elmondtam neki. Egy szó nélkül szálltunk be az autóba és már majdnem el is indultunk, mikor Dora kirontott az ajtón és feltépte a kocsiajtót és bevágta magát mellé, egy szó nélkül szintén. Kellemes út lesz, sóhajtottam és megpróbáltam úgy kinézni az ablakon, hogy ne kelljen látnom az arcát. Nehéz volt. Na, szóval egy igen kínos, és csendes út után, megérkeztünk és kimásztunk és most egy külön piros pont Davenek, hogy kisegített a kocsiból és nem pedig rám vágta az ajtót, mert úgy éreztem, hogy azt érdemlem. Hálásan rá mosolyogtam és Dorát követve bementem az épületbe. Az általam követett lány, rögtön a bárt kereste tekintetével és el is indult arra, hátra néztem, senki nem jött utánunk, Anya és John éppen beszélgettek valamiről, Dave pedig engem nézett töprengő tekintettel.

-          Miért nem mondtad? – vágott bele a közepébe barátnőm. Sóhajtottam, régen rengeteg indokot állítottam fel, hogy miért nem, aztán ezek valahogyan mára elhaltak.

-          Mert a bátyád. – kapaszkodtam az utolsó lehetőségembe.

-          Ilyenkor tudod, mennyire érdekel? Nora, olyan vagy számomra, mint a testvérem, és nem, nem fogom hagyni, hogy bántson. Mit csinált?

-          Csak pár kávé volt, meg séták, ilyen szar dolgok, amiktől tudod, tudjátok, hogy elgyengülök. De már régen volt, - ráztam meg a fejem, kínosan mosolyogva. – már túl vagyok rajta.

-          Azt láttam, hogy hogyan is történt, és nem ez nem normális dolog. Egyébként én tényleg bevettem azt, hogy Ethan miatt van az egész.

-          Nem... – nevettem fel, erőtlenül. – Ethan csak egy haver volt, aki segített és elviselte, hogy leordítod a fejét, mikor meglátod.

-          De...várj, ugye nem? Tudod. – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-          Nem dehogyis, csak bejutattam a csapatba, ha már olyan helyzetben voltam. Éljen a suli újság!

-          És Chris? – folytatta a faggatózást kegyetlenül a szőkeség.

-          Ööö, már bonyolultabb.

-          Nora!

-          Részeg voltam! Na, jó nem annyira. Ő meg nyomult és mikor megkérdezte, hogy lennék e a barátnője, akkor...hát, meghatódtam. – nyögtem ki a világ talán leghülyébb mondatát.

-          Szóval, mindezekért a bátyám a felelős? Kellemes beszélgetésnek nézünk elébe. – állt fel a székről.

-          Dora, – kaptam a karja után. – azért hallgasd meg őt is.

Egy barát mindig ott van a bajban - és sosem jön azzal, hogy "én megmondtam előre!"

-          Az. – legyintett egyet rám és már ki is masírozott az ajtón.

A délután többi része eseménytelenül telt, csak bámultam ki a fejemből, szörföltem a tv csatornák között és nyálas romantikus filmeket néztem és döglöttem az ágyon (nem erre nincs jobb szó, tényleg, igazán csak feküdtem és szerintem még a megmozdulásaim is csak minimálisak voltak). Együtt vacsoráztam Anyáékkal, beszélgettem vele erről az Erik dologról (leteremtett, hogy nem mondtam meg neki az igazat, hát könyörgöm, ciki volt) és visszatérve a szobámba úgy döntöttem, hogy korán lefekszem. De a sors közbe szólt és én nem bírtam elaludni, mázlista nap volt az biztos. Így az alvás helyett sétálni mentem a szállóban és valahogyan (a sok bolyongás közepette) egy bowling pályánál kötöttem ki, ahol csudák csudájára kik játszottak? Na, kiket? Kik játszottak békésen miközben én halálra untam magam? Hát, nem az elvilegi barátom vagy micsodám Dave és a drága cicababája? Ott röhögcséltek meg tanítgatták egymást. Igen, ma már sokadjára kaptam egy pofont és már nagyon untam.

Hirtelen fordulatommal levertem egy vázát a mellettem álló asztalkáról, ami ahhoz képest, hogy milyen kicsi volt, hatalmas puffanással landolt a szőnyegen, nem kis zajjal. Szóval egy szállodai emberke rögtön a segítségemre sietett a pályáról és természetesen Davék is felfigyeltek rám. Remek. Beth csak egy fájdalmas grimaszt vágott, viszont Dave – mint szinte mindig – elvigyorodott és intett, hogy menjek be. De én csak a fejemet ráztam és hátrálni kezdtem. Dave ennek ellenére utánam „szaladt” és a derekamat elkapva a terembe vezetett.

-          Tudsz játszani?

-          Nem, és nem is terveztem, hogy megtanulok.

-          Kár, akkor majd segítek neked, és együtt leszünk. – vigyorgott le rám és egy apró puszit is nyomott a fejemre.

-          De... nem, már játszunk. – sziszegte Beth, és legnagyobb megrökönyödésemre egyet értettem vele és kaptam az indok után.

-          Igen, már játszotok. Hagyjuk inkább. Úgyis fáradt vagyok.

-          És ezért mászkálsz a folyosón? – vonta fel a szemöldökét Dave.

-          Alvajáró vagyok. – vágtam rá ártatlan képpel.

-          Na, ne szórakozz velem. Gyere, segítek. – terelgetett a pálya felé, majd hosszas mérlegelés után a kezembe nyomott egy golyót, szép piros színe volt és kb. ennyit tudtam róla megállapítani.

-          Ez nehéz. – közöltem mikor elengedte a kezemet. Dave lazán felnevetett, Beth meg csak lenézően horkantott egyet.

-          Nyugi, ez normális. Figyelj, próbáld meg ez a pózt felvenni, rendben? – mutogatott össze-vissza, majd mikor úgy-ahogy utánoztam, átkarolva igazgatott, majd végig simítva a karomon megragadta a kezemet és lassú mozdulatokkal lóbálni kezdte, és egy gurította/dobta a golyóbist. Lemondóan ráztam a fejemet, mikor a piros „labdám” az egyik oldalsávba kigurulva egy bábút sem érintett. Dave vigasztalóan átkarolt, és Beth tarolása után kaptam egy hosszabb puszit is.

         Az este további része is körülbelül így zajlott le, egészen addig, míg szegény szállodás fiú, nem mert szólni, hogy már egy órája zárva vannak. Nevetve távoztunk a helységből és Dave megígérte, hogy még majd javítunk a tehetségemen. Beth, hát szegénynek már nagyon elege volt belőlünk, közös játékunk ugyanis addig a szintig felfejlődött, hogy egyszer (!) sikerült legyőznünk. Hamar le is szakadt rólunk, mert a hallban talált valaki ismerőst és azt letámadva mi (én) megmenekültünk. Mikor nagy nehezen felértünk (oké, nem voltam hajlandó Bethtel és a manusával egy liftben utazni így lépcsőztünk, de kell az a kis mozgás nem?) csak röviden elbúcsúztunk egymástól (áh, csak röpke negyedórás csókcsatát jelentett a kanapén) és bedőlve az ágyikómba hamar el is aludtam.