Továbbá

Sziasztok! (ha vagytok :))
Itt a 6. fejezet, nem fűznék, sok mindent hozzá. Remélem tetszik. Ennyi
Enough

„Mosolyogj, légy erős...akkor is, ha néha fáj!”

Szóval, megjöttek Doráék és a csajszika szerint ez lesz az egyik legjobb esténk. Hát... én inkább a fiúkra figyeltem, mivel Rió leült velem szembe és kissé feltűnően nézegette mimet is? Ja, igen barátomat, ha szabad ezt a szót használnom. Ezzel telt el két perc, majd Anya érdeklődött, hogy Dora hova megy tovább tanulni, a lány közölte, hogy még nem tudja. Itt megakadt a társalgás. Majd Anya Riót kérdezgette, de ez a beszélgetés sem tartott sokáig. Jött egy ember és megkérdezte, hogy mivel szolgálhat nekünk. Anya tudálékosan közölte, hogy vacsorázni szeretnénk és, hogy nem számít, hogy mi mit rendelünk, csak írja a számlához. Jee, mindig erre vágytam, hogy Anyám közölje azt eszem, iszom, amit akarok. Mivel meleg volt Dorával egy mojitóval kezdtünk és azzal is folytattuk az este folyamán és csak ráztuk a fejünket a fiúk egyes beszólásain. Na, az elejétől inkább.

Azzal kezdődött ugye, hogy Rió velem szemben ült le, Davenek ez nem nagyon tetszett, de látszott rajta, hogy ezt szóvá nem tenné. Így én csak lazán vállat vontam és megkérdeztem Dorát, hogy hogyan telt az első napjuk.

-          Nem fogod elhinni! A Júlia erkély nem is az, mint ami a filmben van! – háborgott barátnőm, aki nagyobb Rómeó és Júlia rajongó volt, mint én, úgy öt éve. Csak mosolyogtam rajta és megjegyeztem, hogy ezt én is láttam. – Aztán, ez itt mellettem, - bökte oldalba bátyját játékosan. – nem akart nekem álarcot venni! Pedig arra még lehet szükségem lesz! – együtt nevettünk fel, a szinte lehetetlen lehetőségen. Mi? Egy ilyen bálban? Vagyis... Mi ketten? Egy bálban? Na, neee! Ez ilyen elképzelhetetlen. Mi inkább megyünk egy jó kis film maratonra a haverokkal. Aztán ennyi. Ezt vele is közöltem, mire Rió is közbe szólt.

-          Ezt mondtam neki én is. Csak nekem nem hitte el. Szerinte, majd te fogsz ilyen bálokat szervezni. – felnevettem. Míg nevettem egy kéz csúszott a combomra feltűnés nélkül, oldalra néztem, Dave sms-t írt.

-          Mióta írod? – sziszegtem neki, míg Dora és Rió az álarcos ügyön vitatkoztak. Kérdőn nézett rám, majd felém hajolt, de én eltávolodtam tőle. Nem hiszem el. Meg sem próbál megismerkedni velük, hanem valami hülye sms-t ír a nem tudom kinek. Egy mozdulattal elvettem tőle a telefont és a táskámba raktam. Dave felháborodottan nézett rám, de nem érdekelt.

-          Hallod, Rió, honnan szedted ezt a pólót? Múlt héten még nem volt meg!

-          Vásároltam. – húzta ki magát büszkén, mi meg Dorával felvont szemöldökkel néztünk rá. Hogy mi?!

-          Te vásároltál? Nélkülünk? – döbbent le végérvényesen barátnőm.

-          Igen. – értetlenkedett az említett. -  Miért ne tehettem volna?

-          Hát, mert, ez a mi reszortunk! – védekeztünk, vagyis Dora beszélt, én meg bólogattam bőszen. Rió kezdett kiakadni.

-          Miért ne mehetne el vásárolni? Már nagyfiú. Azt vesz, amit szeretne. – szólt közbe Dave, mire Rió helyeslően bólogatott.

-          Így vagy. Jól beszéltél. – pacsiztak (!) össze Davvel. Oké, ez most fura. Nagyon fura.

-          Szóval Rió jössz nekünk egy vásárlással az Oxford Street-en! – fixálta le a programot szőke barátnőm.

-          Nők. – sóhajtotta a két fiú, majd ezt hallván összevigyorogtak.

-          Holnapra mit terveztek? – kérdeztem egy újabb mojito mellett.

-          Hát, holnap próba van, szóval nem hinném, hogy marad időnk. – húzta el a száját Dora. Nincs mese, mi vagyunk a fő beszélgetők. A fiúk csak ülnek és bámulnak. Na, jó válogatnak, hogy mit egyenek.

-          Óh, tényleg a próba. Élvezet lesz. Kapunk legalább ebédet? Meg valami tapaszt a feltöredezett lábunkra?

-          Értenem kéne? – érdeklődött Dave csendesen.

-          Holnap esküvő próba. Vagyis eltáncolgatunk, meg mi Dorával produkáljuk magunkat.

-          Hogy mi? – értetlenkedett tovább.

-          Majd holnap meglátod. – zártam le a beszélgetést. Had legyen már nekem is egy kis titkom. Ezt majd úgyis megtudja holnap.

-          De.. – inkább nem folytatta, de láttam a szemében, hogy erre még visszatér. Inkább jó nagyot kortyoltam az italomból, aminek valahogyan más íze volt. Jobban hasonlított a limonádéhoz, mit az előbb. Csúnyán néztem körbe, majd az elégedetten bólintó Davere esett a pillantásom. Ha! Ezért majd számolunk.

-          Szóval, Nora, akkor holnap jössz velünk? – kérdezte Rió és teljesen felém fordult, megszakítva az újonnan kialakult vitát a húgával.

-          Nem tudom még. Majd elválik, hogy mi lesz.

-          Megmondom, hogy mi lesz. – Szólt közbe, már Moni is. – Holnap elmegyünk és én is megnézem a helyet, majd a díszítést felügyeljük...

-          Azt muszáj? – nyűgösködött Dora.

-          Igen. – zárta le röviden a kitörni készülő ellenkezést Moni. – Szóval, ott tartottam, hogy a díszítés, majd próba, fényképezés is lesz, szóval kéretik hozni a ruhákat. – Itt felvontam a szemöldököm és Anyára néztem. Értette és elkezdte tátogni, hogy a szobámban van, de nem nagyon értettem. – Az Isten szerelmére, ne mutogass már. Nora, a ruhád a szobádban van. Szóval, a ruhát hozzátok, majd a próba után, attól függ meddig tart, ebédelük és ha szerencsétek van délután szabad program.  – fejezte be a felsorolást, hát nem kell mondanom, hogy az utolsó pont aratott teljes egyetértést.

-          Ennyi? Nem is értem, hogy lehet csak ezt a pár programot belezsúfolni egy napba. – mosolyogtam össze Dorával, halkan megjegyezett mondatom után.

-          Üdvözlöm Önöket! Sikerült választani? – állt meg felettünk egy másik felszolgáló.

-          Ajjaj. Ti mit esztek?

-          Pizzát. – válaszolta a két testvér szinkronban, én meg felnevettem rajtuk, majd inkább Davere néztem segítségért, mégis csak ő a fél olasz vagy mi.

-          Hát, én egy bolognai spagettit kérek szépen. – nézett fel a férfire. Rám pillantott, csak úgy fél vállról és megjegyezte, hogy nekünk angoloknak vagy ezt, vagy a pizzát javasolja. Nem vagyunk mi nagyon az olasz kajákhoz szokva. Bólogatva néztem fel én is a felszolgáló barna szemébe és egy bolognaival lettem gazdagabb.

-          És mi lesz a desszert? – néztem fel miután elment a mi ifjú pincérkénk. Mindhárman furán néztek rám, sőt Anyáék is csodálkozó tekinteteket vetettek rám. – Mi az?

-          Te képes lennél, egy olasz fagyi után desszertet enni? – hüledezett Dave.

-          Hát, a desszert az fontos. Az étkezés egyik része. – néztem továbbra is értetlenül. De ők már csak röhögve a fejüket rázták.

-          Ilyen nincs. – röhögtek tovább Dave beszólásán is. Na, szép mondhatom. A saját barátaim kiröhögnek élükön a barátommal. – Elviszem Verona legjobb fagyizójába, majd este közli, hogy desszertet szeretne.

-          Még mindig nem értem, hogy mi bajotok van, de majd ha ráérek, aggódok.

-          Nyugi van. – Húzott magához Dave, és egy pillanatra mintha minden lelassult volna. Rió visszatartotta a lélegzetét, Dora összehúzott szemmel meredt rám, Anyáék meg tovább beszélgettek, minket csak egy pillantásra méltatva, de Anya némán jelezte, hogy még beszélne velem. Ezeket a reakciókat Dave is észrevette, de vagy nem tulajdonított nekik sok jelentőséget, vagy egyszerűen hű az elméletéhez, hogy majd a „spontaneitás” megoldja. Hát, kösz, mondhatom. Nem neki kell magyarázkodnia Dora meg Anya előtt. Szerencsémre jött a vacsora így végre megszabadultam az ostromló tekintetektől. A vacsora ettől függetlenül egész jól telt és rengeteget nevettünk, igaz Riónak és Davenek volt pár érdekes pillanata. Egyik percben haverok voltak, a másikban pedig már lemondóan nézegették egymást és nem szóltak a másikhoz. Viszont velünk, lányok ellen ösztönösen fogtak össze. Élmény volt, mit ne mondjak. Egy hosszas búcsúzkodás közben Rió megint odahajolt hozzám és megint nyomott az arcomra egy puszit. Dave pedig látta és nem nagyon örült neki, de nem mozdult, hanem „lazán” tovább beszélgetett Dorával a kicsit vastag sminkjéről. Vagyis Dora folyamatosan beszélt neki.

-          Mi van ebben a gyerekben? – kérdezte hirtelen Rió.

-          Mi lenne? – értetlenkedtem, az este folyamán már többedszerre szóval kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-          Most is a reakcióját lested. Nem értem. Régen olyan jól meg voltunk. Mi történt?

-          Elkezdtél puszikkal ostromolni, mint valami kis csitridet, akikkel mindig nekünk kellett jó pofiskodni mikor te éppen az újabb csajszikát szedted fel. – válaszoltam már egy kicsit nagyon idegesen.

-          Aha. Ez még nem válasz arra, hogy mi van ebben a pénzzel állátott kis... – Nem hagytam, hogy befejezze inkább Dorához léptem és egy hossza ölelésben részesítettem. Közben pedig suttogva a következő párbeszéd játszódott le köztünk.

-          El kell mesélned mindent.

-          Rendben, de csinálj valamit a bátyáddal!

-          Persze, de olyan mázlista vagy. Eddig.

-          Hagyjál már, majd holnap mindent megbeszélünk. – egy két gyors puszi és már mehettünk is aludni. Vagyis hát mehettem volna, ha Anya vissza nem tart, hogy majd együtt megyünk fel. Dave szerencsémre, (vagy nem) de kapcsolt és ő is ott maradt velünk, ami nem nagyon volt Anya ínyére, de ez most nem volt lényeges.

-          Szóval, - Kezdte „lazán”. – mi is van most veletek? – lemondóan megráztam a fejem, ha akarna, sem tudna lazítani.

-          Hát, ... – tűnődtem és agyaltam folyamatosan, hogy mit is kéne mondanom. Mégis csak a mostohatesómról van szó!

-          Én szeretem a lányát. – vont vállat Dave mintha ezt teljesen természetes lenne. Azt hiszem kis tányérnyi szemeket meresztettem rá, ami be kell valljuk, nem kis teljesítmény.

-          Ezt most el is higgyem? Én is szerettem valakit tizennyolc évesen. Jött új szerelem. – „nyugtalankodott” tovább Anya. Dave szinte feltűnés nélkül karolta át a vállamat és húzott közelebb magához. Majd mintha bizonygatni akarna kaptam egy puszit a fejem búbjára. Anya még mindig bizalmatlan volt, de már kezdett lenyugodni.

-          Szóval. – nyögtem. Mindketten várakozóan néztek rám. Nem bírom kimondani. Képtelen vagyok az Anyám előtt kimondani, hogy szeretem a barátom. Na, szép. Most meg van rólam a véleményük. – Én...tényleg... Tudod. – hangsúlyoztam az utolsó szót. Mindig így mondtam meg neki, ha tetszett valaki, remélem most is kapcsol.

-          Áh, jó értem. – megkönnyebbülve fújtuk ki mindketten a bent tartott levegőt és szerencsésen meg is érkeztünk Anyáék szobájához. – Oh, Dave. Apád majd beszélne veled.

-          Értem, most?

-          Nem majd reggel valamikor gondolom. Most mind fáradtak vagyunk. – még elköszöntünk tőle és egyenesen a szobánk felé sétáltunk. Az ajtón belépve Dave rögtön elengedett és láttam, hogy agyal valamin. Idegesen beletúrt a hajába és fel alá járkált hozzá. Csendben leültem a kanapéra, (ügyeltem, hogy ne arra a részre, ahol reggel még Beth terült el)

-          Abba hagynád? – elégeltem meg a folyamatos járkálását. – Kilométer hiányod van vagy mi? – csak egy grimaszt vágott hozzá, de kellő képen fokozta a negatív hangulatot. – Mi bajod van?

-          Hogy nekem mi bajom van?

-          Igen neked.

-          Az a nem tudom, minek nevezzem egész este rajtad lógott! – kérdőn felvontam a szemöldököm. Ez most komoly? Még mindig itt tart?

-          Dave, ezt már megbeszéltük. Csak a barátom.

-          Ja, igen. Neked. A kérdés az, hogy te mi vagy neki.

-          A barátja. Kis korom óta ismerem.

-          Remek. – mondta úgy, mint aki már végleg elvesztett minden reményt. Felálltam.

-          Ha továbbra is ilyen hülye maradsz, akkor, ha megbocsájtasz, inkább lefeküdnék aludni. Semmi kedvem hallgatni, ahogyan összeesküvés elméleteket eszelsz ki. Jó éjszakát!

-          Ne, várj. – kapott el, majd minden szó nélkül megcsókolt. Most először sikerült „kiszabadulnom” és egy szó nélkül mentem tovább a szobám felé.

Nem hiszem el, hogy miket képzel magáról, meg úgy az egész helyzetről. Egy gyors zuhany után, belebújtam a pizsimbe, majd bebújtam a takaró huzat alá, ami ugye takaróként szolgált. Pár perc múlva le is dobtam magamról az említett tárgyat, majd miután a nagy csendben észrevettem, hogy nem működik a lég kondi. Na, szuper. Ilyen az én mázlim. A nappaliból egyenletes zümmögést hallottam, szóval ott nyilván működik a gép, csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Feltápászkodtam és felkaptam a párnámat, majd egy kis gondolkodás után a huzatot is a párna köré csavartam. A nappaliban kellemesen hűvös volt, igaz az erkélyajtó résnyire nyitva állt és onnan enyhe meleg fuvallatok érkeztek. Fáradtan dőltem le a kanapéra, már nagyon elegem volt ebből a napból. Már félálomban lehettem mikor valaki pontosabban Dave „tántorgott” ki a szobájából egy szál gatyában. Mérgesen nyögtem egyet, mivel a kis kedves felkapcsolta a lámpát, így már semmit sem láttam. Félig csukott szemmel mérges pillantást vetettem rá, mire megdöbbenve nézett rám.

-          Hát, te?

-          Kávézom. Szerinted? – nyöszörögtem.

-          Aha. Te kis dinka. – hajolt közelebb. – Miért nem jöttél be hozzám? – nyeltem egyet és próbáltam feltűnés nélkül végig mérni, nem sikerült. – nyugi, nem bántalak. – Még mindig elég furán nézhettem rá, mivel folytatta. – Komolyan. Semmit nem várok el tőled. Az égvilágon semmit. Csak mondjuk annyit, hogy ne ezen a kanapén próbálj meg aludni, mikor két ágy van a szobában. – fejezte be nevetve. Csak grimaszoltam válaszul és megint összecuccoltam.

-          Te tényleg azt hiszed, hogy arra szükséged lesz?

-          Hát...

-          Annyi párnám van, hogy lassan belefulladok, ne szórakozz. – rakta le a „szépen” összecsomagolt cuccomat. Majd átkarolta a derekamat és magához húzott. – Sajnálom. – nézett komolyan a szemembe, én pedig a nyaka köré fontam még elég fehér karjaimat. Napoznom kell, gondoltam elég leleményesen, de hamar elhessegettem eme gondolataimat, mert Dave felém hajolt és lágyan megcsókolt és a szobája felé kezdett húzni.

-          De, - szakadtam el tőle. – én tényleg semmi... – folytattam volna a mondókámat, ha a mutatóujjával belém nem folytja a szót.

-          Mondtam már. Nem várok el tőled semmit. – és újra megcsókolt, olyan „meg akarlak győzni, légy szíves menj bele” módon. Elgondolkodva viszonoztam a csókját, majd mikor érezte, hogy egyre inkább hajlok az ő megoldás felé kicsit vadabbul kezdte tépni az ajkaimat. Belemosolyogtam a csókba, majd ellökve magamtól a szobájába futottam, ahol apró káosz uralkodott. Természetesen megtorpantam. „Mi van már itt?” néztem körbe a kuplerájon, Dave pedig nekem jött.

-          Mi van? – döbbent le mellettem.

-          Hogy, hogy mi van? hogy tudsz ebben a kupiban élni? – csak megvonta a vállát és egy kijárt ösvényen az ágyhoz lépdelt. Lazán levetette magát a ruhákban úszó matracra, majd várakozóan rám nézett.

-          Na, nem. – közöltem és neki láttam felszedegetni a koszosnak ítélt ruhákat, majd miután tudatosult bennem, hogy még csak egy napja vagyunk itt, inkább a szekrénybe kezdtem el felakasztgatni a dolgokat.

-          Hogy tudtál ennyi ruhát szétdobálni?

-          Válogattam. – mondta ártatlanul.

-          Ja, az. Válogattál. Vagy inkább unatkoztál. Vagy... – gondolkoztam el, a hirtelen csönd miatt érdeklődve felnézett rám, a..a...a telefonjából! – vagy azért mert mérges voltál. – fejeztem be a mondatot és lassan (a már félig megtisztított padlón, azért óvatosan kellett lépkedni, ki tudja mi költözött be...) az ágya felé araszoltam. Mikor odaértem, még mindig lázasan nyomkodta a képernyőt, én pedig fogtam magam és kikaptam a kezéből a kis tárgyat. Megütközve nézett rám.

-          Miért voltál mérges?

-          Mert az a madár rajtad lógott. – válaszolta tök nyugodtan és a kezét nyújtotta a telóért. megráztam a fejem.

-          Nem ezt most nem kapod vissza. Mond el mi bajod volt.

-          Már mondtam.

-          Tudod, cuki mikor féltékeny vagy. – cukkoltam.

-          Aha, oké, visszaadnád?

-          Mi olyan fontos benne? – vágtam hozzá az egyik földön fetrengő párnát. Nem válaszolt csak nézett rám, és néha megpróbált egy-egy mérges pillantást bevetni.

-          Semmi komoly.

-          Akkor nem baj, ha megnézem, ugye? – láttam, hogy ijedten felkapja a fejét. Csalódottan dobtam vissza a telefont is és újra a nappali felé vettem az irányt. Bunkóság a négyzeten, de komolyan.

-          Nora. – éreztem egy kart a derekamon és Dave már szinte szokás szerint visszahúzott. – Nézd. – nyomta a kezembe a telefont.

-          Nem kell. – ráztam meg a fejem és szilárd elhatározással eddigi „ágyacskám” felé vettem az irányt. Vagyis hát vettem volna, ha Dave vissza nem fordít.

-          Figyelj. Sms-t írtam. Komolyan. Itt van, nézd meg, nem érdekel, de nekem te ne nyomorogj azon a kanapén, inkább megyek én.

-          Na, a mártír. – szóltam be neki. De azért felnyitottam a zárat és elolvastam (az elküldött elemek közül) azt a bizonyos szöveget. Megbabonázva bámultam az elküldött sms-t. Ez nem lehet igaz. Ezt nem küldhette el. „Ember, szerelmes vagyok a húgomba!” Hatalmas szemekkel néztem rá, míg ő csak megvonta a vállát és visszasétált az ágyhoz. Megnéztem, hogy kinek küldte, természetesen nem ismertem, csoda! Gondolkodva felé lépkedtem és csak miután megelégelte akkor kapta el a karomat és rántott le az ágyra.

-          Lassú vagy. – mosolygott és egy puszit nyomott a számra engesztelés képen.

-          Nem is. Te vagy türelmetlen. – mosolyogtam vissza, majd a másik oldalamra fordulva a hátamat mutattam neki.

-          Ez komoly? – hitetlenkedett összevissza hápogva.

-          Jó éjszakát! – mormoltam bele a párnába és már készen is álltam, hogy álomba szenderüljek. Sikerült is volna, ha Dave nem karolja át a derekamat hozzám bújva. Tényleg ez segített elaludni... ő már régen egyenletesen szuszogott mikor én még nagyon is éberen agyaltam, hogy mi legyen, mi ez az egész meg ilyen kellemes témákon. Mi lesz Rióval? Hiszen a legjobb barátom. Védeni akar Davetől, de hát nem is ismeri. Nem értem én a pasikat, sóhajtottam egyet-kettőt. Dave pedig jobban magához húzott és horkolni kezdett. Ez komoly? Hátra csaptam egyet mire felkuncogott.

-          Nagyon vicces. – morogtam. Nem válaszolt csak egy puszit nyomott a fülem mögé és pár perc múlva már békésen szuszogott. Én meg természetesen tovább agyaltam. Mi lesz, ha anyáék bejönnek reggel? Mit fognak gondolni? Miközben azt tervezgettem, hogy mit kéne mondanom nekik észrevétlenül elnyomott az álom.